Pakisztániak Magyarországon I.

Az ENSZ oldaláról, módosítás nélkül:

Zeeshan, 19 éves: „Úgy gondolok már Magyarországra, mint a saját országomra, és szeretem, amikor a válogatott mezét viselem. Amikor játszunk, ezért az országért akarok jól játszani.”

„Szeretem az iskolámat és a krikett csapatot. Nincs itt problémám semmivel. Az egyetlen problémám, hogy hiányzik a családom, néha annyira, hogy az már fáj. Hiányoznak a szüleim, a kishúgom és a kisöcsém.”

„Amikor a válogatottal Máltára repültünk, akkor ültem először repülőgépen. A felszállásnál mondtam is a többieknek, semmi szín alatt nem lépek még egyszer egy gép fedélzetére, inkább futva jövök vissza Magyarországra. Aztán az úton sokat nevettünk, és el is feledkeztem arról, hogy félek.”

„Magyarországon akarok élni. A barátaim, akik Belgiumba, Ausztriába és más európai országokba kerültek, folyton hívnak, hogy csatlakozzak hozzájuk, de ahogyan az elmúlt négy évben nem mentem, a jövőben sem fogok.”

Pakisztán és India 1.

A repülőtéren megkérdeztem egy pakisztánit, hogy az épp előttünk elhaladó utasok honnan jöttek.
- Indiából.
- Ezt honnan tudod?
- A pakisztániak lépteiben méltóság (kecsesség?) van, ezekében pedig... (s lemondóan legyintett)

Rövid magyarázat: a Birodalom felosztása óta az indiaiak és a pakisztániak ellenségnek tekintik egymást, s ez pl. nem csak a kasmíri harctéren mutatkozik meg, hanem a mindennapi életben is. Nem hagynak ki egy alkalmat sem, ha a másik népet becsmérelhetik, pedig voltaképpen egy és ugyanaz a biológiai eredetük és a nyelvük is, stb.