Portrék I.

A Humans of NewYork szerzője idén nyáron Pakisztánba látogatott, és úgy mutatta be az ország lakosait, hogy fél Amerikának kedve kerekedett ellátogatni oda. A sok-sok portré között találunk örömmel pózoló gyerekekről, falusi gazdát kecskével, fiatal nőket, akik függetlenségre és megértésre vágynak, szétesett családokat, drogfüggőt, és még sok mást. Két képet emelek itt ki, szinte véletlenszerűen:

Az oktatás megváltoztatta az egész családunk életét. Az oktatás előtt csak azt tudtuk, hogy dolgozni kell. Nyugodt otthonunk volt. A nagyapám fizikai munkás volt, de fizetett azért, hogy az édesapámat megtaníttassa olvasni. Azt mondta neki, ha mást nem is, legalább olvasni tudnia kell és a nevét leírnia. Engem már az édesapám tanított meg az olvasásra. Helyi újságokkal kezdtem. Megtudtam, hogy a falunk egy ország része. Ezután rátértem a könyvekre. Ekkor megtudtam, hogy egy egész világ van a hegyeink mögött. Olvastam az emberi jogokról. Most politikatudományt tanulok a helyi egyetemen. Tanár szeretnék lenni. (Hunza völgy)

Olyan kapcsolatot hagytam ott, amelyben bántalmaztak és most nem tudom hová menjek. Hepatitis C-m van, ezért senki sem akar befogadni. Nem tudom meddig fogok még élni. Örökbe akartam őt adni azért, hogy jó élete legyen. Egy miniszter felesége említett egy helyet, ahol otthagyhatom őt. Amikor azonban odaértem, nem tudtam erre rávenni magam. (Lahore)